Tűzkeresztség
Első helyezett:
Messalina - Tűzkeresztség
A lenyugvó Nap utolsó pillantásait vetette a földre. Az égen vihar készülődött. A sötét fák magasan tornyosulnak fölénk. Lovam mellett állok, kezemben a kantárszár, visszaszállni készültem a nyeregbe. Másfél órája, hogy fehér vitorlájú hajóinkról leszálltunk, és az istállófiúk felnyergelték tengereken átutaztatott hátasainkat. Néhány kardforgatóval és íjásszal: testőrségem legjobbjaival vágtam neki az útnak. Hófehér tógám fölé szürke útiköpenyt borítottam, csuklyája védett az esőtől. Az erdőbe érve lovam megbotlott, patájába szorulhatott valami. Menetünknek megálljt intettem és leszálltam a telivérről. Érintésemre adta patáját, türelmesen megvárta, míg hajlított késemmel kipattintottam a patkó alól az oda szorult éles követ. A sikert megkönnyebbült nyihogással nyugtázta.
- Úrnőm, indulnunk kellene – szólt testőrségem parancsnoka. – Sötétedés előtt oda kellene érnünk a várba – mutatott egy távoli pontra. - Ne félj! – nyugtattam meg. – Vigyáz ránk az erdő. Az Ő hívására jöttünk, nem fogja hagyni, hogy a földjén bajunk essék.
A kapitány szemén látszott: elfogadja a szavaimat, de nem nyugszik meg. Aggódása jól esett, ezért választottam őt testőrségem élére.
Alig értünk ki az erdőből, alig pillantottuk meg a büszke tornyokat, az ég hirtelen elfeketült, felhői közt villámok indultak útjukra. Az északi szél hideg tombolással tépte-szaggatta zászlóinkat. A sötét vár tornyai a viharral dacolva, büszkén törtek az ég felé, udvarán szolgák fogadták megérkező menetünket. Szűkös kíséretemmel belovagoltam a vár kapuján. Pej lovam biztos patákkal lépdelt az eső által csúszóssá tett macskaköveken is. Útiköpenyemen patakokban folyt le a sötét víz. Itt még az eső is más volt.
A vár ura a palota kapujában, karba tett kézzel állt. Tudtam: hatalmas megtiszteltetés az, hogy elhagyja tróntermét. Leugrottam lovamról és elé siettem. Csuklyámat ledobtam, hagytam, hogy fekete hajam szálai között az eső utat találjon. Letérdeltem. Ő vállamra tette a kezét, jelezvén: felállhatok, majd karját nyújtotta és bevezetett egy hatalmas terembe. Az asztal körül ugyanolyan sötét páncélba öltözött lovagok ültek, amilyen a vár urát is fedte. Szívemben enyhe félelemmel ültem le közéjük arra a helyre, ahova Ő vezetett, jól tudtam, mit gondolnak otthon hátrahagyott harcosaim. Jól tudtam, de nem érdekelt. Fehér tógám kirítt a fekete páncélok közül. A bor lassan feloldotta félelmemet, és ahogy egyre-másra vették le sisakjukat, úgy kerültek elő a rettegett álarcok mögül a jó kedélyű, mosolygós arcok. Harcosok és amazonok arcai, akiket a környék félt, de akik itt, ebben a teremben összetartó, erős kötelékben, barátságban találkoztak. Koccintottunk újra és újra. Csatákat idéztünk fel, ahol szemben álltunk egymással. A nap lassan éjszakába ért, és a múlt lassan összehozott bennünket: úgy éreztem, befogadtak. Ha voltak is ellenérzések még, azokat rejtették.
A mulatság után a palota egy vendégszobájában tértem nyugovóra. Testőreim éberen figyelték az ismeretlen vár neszeit, féltették úrnőjüket. Nekik még ellenség volt a vár, minden népével együtt.
Reggelre a vihar elmúlt. A sziget fölött sötétlő fellegek nem ontották már könnyeiket, a vár népe az udvaron találkozott. Oda hívott engem is Ő. Az udvar közepén sötét oltár állt, az egyetlen, amit életemben láttam Hádésznak emelve. Az oltár elé vezettek, a fegyverkovácsok rám adták a fekete páncélt, majd hátrébb húzódtak. Az oltárból láng csapott ki, felém indult meg. Nem rettentem meg, szívemben már nem volt félelem. A láng elért. A páncélt átforrósította: égette már a bőrömet is, de nem léptem hátrébb, álltam a pokol tüzét. Amikor visszahúzódott, már az én páncélomon is ott állt az arany H betű. Hádész megjelölt.
- Üdv itthon! - szólalt meg Ő, és én meghajtottam a fejem. A kikötőben vezérhajóm már fekete vitorlákkal várta, hogy hazatérjünk, felkészülve az előttünk álló csatákra.
Írta: Messalina